23. fejezet - Fehér falak között

FEHÉR FALAK KÖZÖTT

Az erős fény még a szemhéjamon keresztül is áthatott, így vert fel engem édes álmomból. Kinyitottam a szemeimet, de rögtön be is csuktam őket. A fény miatt csak hunyorogni tudtam, homályosan láttam magam előtt a fehérre meszelt plafont. Hamarosan meghallottam a jól ismert pittyegéseket is magam mellett. Mikor végre már tisztán láttam, körbenéztem a szobában. Minden fehér volt. Az falak, az ablak, a bútorok, az ágy, az ajtó. Minden. Csak pár perc elteltével döbbentem rá, hogy egy kórházban fekszem. A fejem zsongott, alig bírtam megmozdulni. A mellkasom fájt, ahogyan vettem a levegőt.
Aztán eluralkodtak rajtam az érzések. Féltem. Magányosnak éreztem magam, teljesen egyedül voltam. A tüdőm szinte összeroppant, a testem pedig lángolt. Azt hiszem lázas vagyok.
- Felébredtél? - hallottam egy női hangot, én pedig odakaptam a fejem.
Két nagyon csinos nővér lépett be a szobába. A húszas éveiben járhattak, fehér ruhát és fehér sapkát viseltek.
- Hogy vagy? - szólalt meg az egyik, akinek a névtáblájáról az Anastasia nevet olvastam le. A másikéról pedig a Riley-t.
- Élek - köszörültem meg a torkom.
- Tudod, nagyon híres vagy - mondta az egyik és elmosolyodott.
- Ma volt itt három csinos lány és hat jóképű fiatalember - folytatta a másik, mire én csak csodálkozva pislogtam.
Mikor a nővérek elmentek, próbáltam összeszámolni, hogy kik látogathattak meg.
Sam. Azt hiszem ez biztos. Talán Luca is. Akkor biztos hozta Mirandát. Vajon Endie is itt járt volna? Nem tudom mit gondoljak.
A gondolatok ide-oda cikáztak a fejembe, szinte nem bírtam nyugton maradni. A nővérek azt mondták, hogy egy idegen férfi hozott be a kórházba, aki aztán rögtön el is tűnt. Egy Night Club parkolójában talált meg, vérben feküdve.
Kezdtek bevillanni az emlékek.
- Azok a ribancok! - morogtam magam elé. - Ezt nem úszhatják meg!

*

Délutánra teljesen elfáradtam és hihetetlenül unatkoztam is. Félig már aludtam, mikor kinyitódott az ajtó, de nem akartam kinyitni a szemem. Az a valaki, aki belépett a szobába, leült az ágyam melletti kis székre és óvatosan megérintette a kezemet.
- Már megint alszol - suttogta. - Pedig abban reménykedtem, hogy beszélhetek veled.
Furcsa mód, nem ismertem fel a hangját. Biztos voltam, hogy hallottam már, annyira ismerős volt, de mégsem tudtam rájönni, hogy ki lehetett az. A férfi ott lebegett a szemem előtt, de mintha az arcát egy fekete köd takarná el.

*

Felpattantak a szemeim. Körbenéztem a szobába, ahol most a sötétség uralkodott. A férfi elment. Én pedig nem tudtam rájönni, hogy ki lehetett az. Ami idegesít.
Megpróbáltam felállni. Lábaimat óvatosan a földre helyeztem, majd megerőltettem magam és eltávolodtam az ágytól. Szinte rögtön elvesztettem az egyensúlyomat, de sikerült megkapaszkodnom. Remegő, bizonytalan léptekkel ugyan, de elindultam. Kiléptem az ajtón, majd a váróba jutottam. Az egyik széken megláttam egy fekete hajú fiút, ahogyan a fejét a falnak döntve alszik.
- Luca? - suttogtam elképedve. A fiú csendesen szuszogott, nem zavartatta magát. Odasétáltam mellé, majd leültem az egyik székre. Hevesen dobogott a szívem.
- Mit keresel itt? - kérdeztem halkan, bár tudtam, hogy úgysem hallja. Közel hajoltam az arcához és éreztem, ahogyan a testének melege végigfut a bőrömön.
Nem tudom, hogy az a sok fájdalomcsillapító, amit belém nyomtak, vagy a nyomorúságos hangulatom az oka, de a következő pillanatban arra eszméltem, ahogyan ajkamat Luca szájához nyomon, szemeimből pedig könnyek peregnek le.
A fiú egy ideig nem mozdult, majd mocorogni kezdett. Végül visszacsókolt, de csak egy pillanatig.
Kinyitotta a szemét és rögtön eltávolodott.
- Mis? - csodálkozva pislogott.
Arcom eltorzult a könnyektől, éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba fut és pír ül ki rá. Egész testemben remegtem.
Mondani akartam valamit, de végül csak ültem ott egy helyben és sírtam, Luca pedig csak pislogva bámult engem.