24. fejezet - A boldogság keresése

A BOLDOGSÁG KERESÉSE

- M-miért csókoltál meg? - kérdezte kábultan Luca, míg én a könnyeimet próbáltam felitatni. Sikertelenül.
- Sajnálom! Nem akartam - zokogtam, szinte értetlenül. - Attól a szartól van, amit belém nyomtak.
Nem! Ez nem igaz. Miért mondom ezt?
- Értem - suttogta a fiú, én pedig felhúztam a lábaimat a székre és hátat fordítottam neki.
- Mit keresel itt?  - hadartam.
- Csak arra vártam, hogy felébredj. Végül el aludtam - nevetett, de tudtam, hogy hamisan. Nem tud továbblépni azon a csókon. És én sem.
- Felébredtem - jelentettem ki.
- Igen.
Csend állt be köztünk. Görcsösen bámultam magam elé, könnyeim pedig a piros székre potyogtak. Éreztem magamon a fiú tekintetét, annyi mindent el akartam neki mondani, de abban a pillanatban semmit sem tudtam csinálni. Szívem őrülten dobogott, a könnyek pedig csípték a szemem.
- Akkor ... én megyek is - állt fel a fiú.
- O-oké.
- Jobbulást!
- Köszi.
Luca egy ideig még nézett engem, majd sarkon fordult, én pedig alig bírtam magammal.
- Várj! - kiáltottam utána. - Hazudtam! Nem mondtam igazat. Nincs köze a gyógyszereknek semmihez! Azért tettem, mert meg akartam tenni!
Robbant ki belőlem minden, viszont utána úgy éreztem, mintha megtisztultam volna. Mintha egy nagyon nehéz kő esett volna le a szívemről.
- Sajnálom - suttogta, úgy, hogy meg se mozdult. - Megbeszéltük, hogy barátok maradunk.
- Nem. Nem beszéltük meg! - emeltem fel a hangom. - Te döntöttél így!
Nem válaszolt. Kezeit ökölbe szorítva bámult maga elé.
- Ha csak a barátom lennél, nem kérted volna meg a kezem! - kiabáltam. - Vagy talán semmit nem jelentett neked?
Csönd.
- Semmit nem jelentettem neked? - suttogtam halkan, könnyeim pedig újra eleredtek.
- Nem lehetünk újra csak barátok, nem igaz? - mosolyodott el szomorúan, miután megfordult.
- Nem. Azt hiszem nem.
Lehajtottam a fejem és vártam Luca reakciójára. De nem történt semmi.
Vettem egy mély levegőt, majd ökölbe szorítottam a kezem. Nagy léptekkel a fiú felé indultam, két kezem közé fogtam az arcát, majd megcsókoltam.
Hosszú, szenvedélyes csókot váltottunk, amibe beleadtam az érzéseimet és a gondolataimat. Olyan csók volt, ami tartalmazott minden érzelmet, melyet éreztem a fiú iránt. Az utolsó csókunk.
Eltávolodtam tőle, mire felemelte a kezét és megszorította a csuklómat. Hangosan vettük a levegőt. Szívem őrülten dobogott, könnyeim patakoztak.
- Isten veled! - suttogtam, majd kitéptem magam a karjaiból és a kórterembe lépve, becsaptam magam mögött az ajtót. Még hallottam, ahogyan kimondja a nevem, majd pár pillanat múlva elsétált.

*

- Már megint alszol - hallottam egy hangot. Újra azt a hangot. De olyan, mintha víz alól szólt volna. - Kezdem úgy érezni, hogy kerülsz engem!

Kihez származik ez a titokzatos hang?

Válaszolni akartam neki, de nem tudtam. Majd felpattantak a szemeim.

- Mis? - kérdezte a hang, mire oda kaptam a fejem.

- Te ... ? - csodálkozva pislogtam.

Endie szélesen elmosolyodott, tengerkék szemei pedig felcsillantak.

- Örülök, hogy jól vagy - szorította meg a kezem.

- Endie ... - suttogtam. - Meg tennél nekem valamit?

- Hm? - pislogott csodálkozva.

Felálltam az ágyból, majd az ajtóhoz sétáltam. Elfordítottam azt a kis pöcköt, majd bezártam. Vettem egy mély levegőt és megfordultam. Endie ott állt előttem, kérdő tekintettel.

Én pedig a karjaiba vetettem magam.

- Mondd! Mit tennél, ha azt mondanám, hogy nálad akarom keresni a boldogságot?

U.i: Nagyon köszönök mindent! A kommenteket, a véleményeket, a feliratkozásokat és a legjobban, hogy olvassátok az idióta agyam szüleményét. :D Köszönök nektek mindent! Ti vagytok a legjobbak ♥